Az előző post végén említett buli leírása. Eddigi életem során egyetlen blogszerű, hétköznapi élettényeket közlő írásom volt. Az alábbi:
SIKERÜLT! A tegnapi volt életem egyik legértékesebb éjszakája, és most hirtelen nem is tudnék még egy ehhez foghatót megemlíteni.
Miután tegnap befejezetem az írást és megnyugodtam, aludtam egyet, kondiztam, cigizgettem – beszélgettem, majd elkezdtem mind lélekben, mint ténylegesen készülni az éjszakára. A konditeremben úgy gondoltam, hogy megengedem magamnak azt a luxust,- így, hogy túl vagyok a nyelvvizsgán -, hogy nem tanulok a taposógépen, hanem nagyon okos női magazinok olvasgatásának segítségével csapom be azokat az érzékszerveimet, melyek az időt és ezzel együtt a kifáradást érzékelik. Mondanom sem kell, hogy az ott töltött fél óra alatt négy teljes magazinon sikerült magam átrágnom, olyan sok érdekes és értékes cikket találtam bennük.
Viszont…, két dolog is „történt” ezek hatására. Reklámoztak az egyik újságban egy hűtőmágnest, melyen az alábbi felirat szerepelt: A boldogság forrása nem kívül, hanem bennünk van. Lehet, hogy valamivel szebben volt megfogalmazva, viszont az biztos, hogy én ebben a formában egészítettem ki vele kondizás után az MSN-en az „önmagamra találva” személyes üzenetem.
Hajszárítás közben felhívott egy fiú, akivel az utóbbi két nyáron találkoztam fesztiválokon, és bevallása szerint kedvel engem, mert és egy „tündér”, sőt egy „sellő” vagyok. (Ehhez a részhez nemsokára visszacsatolok.) Havonta egyszer-kétszer fel szokott hívni, és mostanában nem sokszor sikerült neki vidám állapotomban találnia. Tegnap viszont igen, sőt kifejezetten jó hangulatban telt el a beszélgetés, így ez gyanús is volt neki…:).
Megkérdezte, hogy sikerült –e nyelvvizsgám, mire elmondtam, hogy a szóbeli már biztosan nem, de nem vagyok kiakadva, mivel ahhoz képest, hogy pár hónap nyelvtanulás után életemben mondhatni először beszéltem angolul, ott a vizsgán és csak pár ponttal maradtam le a középfokról, így azt remélem, hogy gyakorlás után a következő már sikerülni fog. „Hát jó” – gondolta ő, ha ez nem sikerült és én mégis vidám vagyok, akkor valami másnak kell a dolgok hátterében állnia. Jött a következő kérdés: „Kibékültél a barátoddal?” Mosolyogva elmondtam, hogy nem és soha nem is fogok, de alapvetően az együtt töltött másfél hét után nem is érzem úgy, hogy „barátomnak” nevezhettem volna bármikor is. Ahhoz, hogy ő az legyen, nekem szellemileg kellett volna föladnom magam, de nincs az az erős fizikai vonzalom, ami ezt megérné. A szervezetben lejátszódó biokémiai folyamatok nem írhatják fölül az agy reális működését. „Furcsa, pár nappal ezelőtt Noémi még szomorúnak tűnt a fiú miatt, nem „békültek ki” és most mégis jól érzi magát. Vajon mi történhetett?” – gondolhatta a fiú, majd jött részéről a végkövetkeztetés: „biztos be vagy csiccsentve…” :).
Nem voltam, akkor még nem, egyszerűen attól érzem jól magam, amit most is teszek, hogy ahelyett, hogy a tegnapi éjszaka után kialudnám magam, írok…Nem bírok aludni, mert abban a pillanatban, ahogy felébredtem máris jöttek a gondolatok, és most nem csak „világmegfejtősek”, hanem elsősorban emlékképek az éjszakáról, és fogalmazódni kezdtek bennem azok a mondatok, amiket ide le kell írnom. Egyszerűen muszáj…:). Majd ha lesz még rá időm, alszom kicsit, ha ennek a végére jutok.
Tehát haladjunk is tovább ezen az úton. Nos, hajszárítás után láttam, hogy valaki írt MSN-en. Piri volt. Az előbb említett személyes üzenetemre reflektált, mégpedig ilyen formában: „a boldogság forrása az a piamennyiség, amit hamarosan az arcunkba teszünk…, és az bennünk lesz, de nagyon…”. Nagynevető fázis beindult részemről, felolvastam a szobatársamnak és elmondtam neki, hogy mennyire értékelem Piri humorát és társaságát, valamint említettem neki, hogy a ma éjszakánknak nagyon intenzíven nagyon jónak és táncolósnak kell lennie, csak nehogy valami miatt rosszul alakuljon, ha már ennyire készülünk a jóra mindketten Pirivel. Erre a szobatársam azt reagálta, hogy hihetetlen, hogy ilyen dolgokon is képes vagyok rágni magam, miért ne sikerülne jól az éjszaka, és különben se féljek attól, hogy rosszul alakulhat, mert ha valaki valamitől fél, akkor az be is következik. Mint tudjuk, ebből a mondatból kiindulva én most oldalakon keresztül tudnék elmélkedni, de ezt most nem teszem meg, mivel most alapvetően csak az éjszakáról szerettem volna mesélni és ebbe konkrétan még bele sem fogtam.
Tehát… Elindultam a villamosmegállóba kezemben egy deci gyümölcsvodkával, ami valamelyik éjszakáról maradt és útközben szépen be is „pusziltam”. A villamoson melegem volt, így levettem a kabátom. Eközben két fiú folyamatosan nézett és én arra gondoltam, hogy bár megtörténtek az első lépései annak, hogy „kilépjek” az állandó fekete külsőből, de én mégis így érzem jól magam, azt akarom, hogy ilyennek lásson a külvilág.
Apa szerint megtévesztem az embereket a külsőmmel. Szélsőséges és „elvetemült” kategóriának tűnök, miközben belül nem ez van. Sőt, szerinte az Istentől szép külsőt kaptam, és én ezt elfedem egy „Zorró” jelmezzel”:). Erre egy idősebb, a médiában dolgozó, tehát általam követendő példának tartott fiú elmondta, hogy tulajdonképpen semmi gond nincs a feketeségemmel, mert ha valaki először lát, akkor nem feltételezi, hogy mindig feketében vagyok, ha pedig másodszor találkozom valakivel, annak az az előfeltétele, hogy egyszer már beszélgettünk, és akkor már tudni fogja, hogy attól függetlenül, hogy feketék a ruháim, a hajam, a sminkem, nem vagyok depresszióra hajlamos és nem áldozom macskát stb. A lényeg az, hogy tudom, hogy másnak gondolnak az emberek a külsőm alapján, mint amilyen vagyok, de ez engem az előző meg megállapításból kiindulva nem zavar. Gondoljanak csak „nagyon kemény” lánynak és tartsák meg a távolságot, ha úgy érzik, hogy meg kell. Nem zavar. Akinek ilyen sokat számítanak a külsőségek és ezek alapján képes megítélni, sőt esetleg elítélni, annak a társaságára nincs is szükségem. Azonban nem megyek fejjel a falnak ilyen szempontból most már, mint tudjuk, az utóbbi műsorvezetői castingon, ahol az én érdekem volt, hogy a külsőm ne vonja el a figyelmet arról, ami a fejemben van, már nőiesen jelentem meg. Bár ennek a történetnek tudjuk a végét… mindegy. Azonban a hétköznapokban nekem még kell a feketeség, ha egyszer ezt érzem jónak minden hátulütőjével együtt is. Majd, amikor már úgy érzem, hogy önmagam tudok lenni az utcán ennélkül is, és nem lesz kényszerem a „struccpolitikám” folytatására, tehát ha bátran rá tudok nézni bárkire, mert erősnek és önmagamnak érzem magam úgy is, hogy a színes, nőiesebb öltözékemben elvegyülök a tömegben, akkor úgy fogok járni, de addig nem…,és pont ennek a történetnek a végén.
Közben felébredt Piri és azzal kezdtük, hogy az eddigieket felolvastam neki. És figyelt rá, és érdekelte és ez nekem hihetetlenül jó végszava volt az éjszakának és kezdete az új napnak. Végigrágtuk az éjszaka történteteket, de nem hazudtoltuk meg önmagunkat, a konzekvenciákat azért minden szituációból levontuk:).
Tehát az úgy kezdődött…, hogy bor és chips vásárlás közben a magam ide-oda csapongó módján elmondtam Pirinek, hogy írni kezdtem, ettől nyugodtabb vagyok, már nincs akkora közlésigényem és jelenleg a teljesen hétköznapi témájú beszélgetés is elég lehet nekem ma estére. Attól azért nem féltünk, hogy a hirtelen megcsappant közlésigényem hatására ülni fogunk egymással szemben, kezünkben a borospohárral és nagyokat hallgattunk.
Kálvinkéróba érve már a borosüveg kinyitása előtt kényszert érzetem rá, hogy elővegyem az irományomat és felolvassak belőle egy részt Pirinek. Ő olyannyira vevő volt rá, hogy végül mondhatni felolvasóestet tartottunk, és az egész szövegen végigmentünk. Közben a bor szépen lassan fogyott, a zene szólt, de most sem hangosan, hogy értsük egymás szavát. Éppúgy, mint a múlt alkalommal, amikor egy kedves szomszéd rendőröket hívott ki, hogy megrendszabályozzanak minket. Teltek az órák, a beszélgetés folyt és lélekben kezdtünk a táncolásra hangolódni. Közben elmondtam Pirinek, hogy féltem tőle, hogy nagyon jó estét terveztünk és valami miatt esetleg mégsem alakul úgy. Azonban most már bármi történhet, a felolvasó est önmagában akkora értéket hordozott, hogy mindenképpen pozitívan fogjuk értékelni ezt az éjjelt. Azonban, ha már úgyis túl vagyunk a fejtegetésen, és már oda is eljutottunk, hogy az eddig megszokott „átállentelektüelkedett” éjszakákhoz képest, amiken előfordult, hogy a beszélgetés során teljesen spontán különböző nagy emberek gondolatai, azaz idézetek keveredtek a mondataink sorába, ma már „önmagunktól is idéztünk” :), lassan elkezdhetnénk intenzívebb üteműre kapcsolni az alkoholfogyasztást, hogy a részemről kimaradhatatlan sminkigazítás után belevágjunk a budapesti éjszakai életbe. Arról egyébként tudni kell, hogy hétköznapokon és főleg télen annyira nemis intenzív. Előfordult már, hogy kétmillió emberből csak három akart táncolni egy hétfő éjjel… és erre egyetlen szórakozóhely sem nyújtott akkor lehetőséget.
Nos, készülődésre bíztattuk magunkat, de én közben valamiért annyira fáradtnak kezdtem érezni magam, hogy muszáj volt egy kicsit ráfeküdnöm az ágyra. Közben persze a számat nem pihentettem, épp arról értekeztem, hogy lehet, mégis bekövetkezett, amitől féltem, képtelen leszek elmenni táncolni, aludnom kell. Negyed óra alatt, pár hangulatfeldobó, táncolásra buzdító szám meghallgatása után összeszedtem magam, készülődtünk és épp indultunk volna, amikor is eszeveszett intenzitással elkezdték püfölni a bejárati ajtót.
Senkit nem vártunk. Mélyen legbelül éreztük, hogy ezek csak ők lehetnek: a RENDŐRSÉG. Két harminc év körüli rendőr bácsi közölte velünk, hogy bejelentés érkezett, mivel nagyon hangosak vagyunk, nem hagyjuk aludni a szomszédokat. Piritől, mint lakástulajdonostól végig kérdezték az alapadatokat, mégpedig, hogy kié a lakás, itt laknak –e stb., és a végén megérdeklődték, hányan tartózkodunk itt, hogy ekkora ricsajt tudtunk csapni?
Ketten ugye, és a nagy zaj, amit elvileg okoztunk nekünk nem tűnt fel elmélkedés közben. Az általunk okozott óriási erejű zaj érzékeléséhez azt hiszem, csak valamelyik szomszédnak vannak kifejlődve különleges és egyedi szervei. Nem számít, de igazából beszélgetnék vele egyszer, mert valószínűleg látnám, hogy az én összes belső feszültségem piskóta ahhoz képest, ami benne van. Nem tudom elképzelni, milyen idegállapotban kell ahhoz lenni, hogy az igazából tényleg halkan szóló zene, megspékelve egy-két nevető fázissal annyira kikészítse őt, hogy ahelyett, hogy lejönne szólni, sőt esetleg megkérni, hogy vegyünk vissza a hangerőből, inkább rendszert kezd csinálni abból, hogy a rendőrséget „munkára” készteti miattunk. Igen…, a munka abból állt ezesetben, hogy kissé fölényes stílusban kioktattak minket arról, hogy ha majd egyszer nekünk lesz gyerekünk, aki más lármája miatt nem tud aludni, akkor mi is nyilván ki fogjuk őket hívni. Legyünk tekintettel másokra és a szomszédnak jól esne, ha bekopognánk, és bocsánatot kérnék. Szépen meghallgattuk őket, nagyon látszott rajtunk, hogy bánjunk bűneinket. Legalábbis ezt hittek. Azonban kívülről nem ez látszott, mivel jött a következő monológ nekem címezve:
„Ne rázza a fejét, értse meg, hogy amit csináltak, azt úgy hívják, hogy csendháborítás, és ha ez előfordul másodszor vagy harmadszor is, akkor bevisz a rendőrségre, és ott majd csóválhatom a fejem.”
Közbevetettem volna szívesen, gondolom az alkohol kiváltotta mindenkivel teljesen őszintén vagyunk állapot hatására, hogy ez már a második alkalom, de jobb, hogy nem tettem. Ehelyett az alábbiakat reagáltam kezemben a borral, földre szögezett tekintettel:
„Értem, de ez csak egy belső reakció volt részemről, amiről tudom, hogy tulajdonképpen nem kellene kívülről is megnyilvánulnia.”
Erre a rendőr bácsik inkább elköszöntek és végre mi is indulhattunk utunkra. A szórakozóhelyet, ahol az éjjelt terveztük tölteni, zárva találtuk. Ez egy másodpercre sem zökkentett ki minket a nevetésből és annak a megvitatásából, hogy a rendőrök vajon Rendőrtiszti Főiskolást vagy csak szakközépiskolát végeztek, mert mégis milyen jogon engedik meg maguknak, hogy ilyen lekezelően beszéljenek. Majd mivel igazából annyira azért nem értékeljük nagyra a diploma szerepét, inkább áttértünk arra, hogy milyen jó lenne, ha mi pedig azt engedhetnénk magunknak, hogy egyszer Bailesytől rúgjunk be…
Megegyeztünk, hogy bár évfolyamtársak vagyunk, végzős egyetemisták, a diplomaosztónk valószínűleg nem egyszerre lesz, de majd mindkettőnkén szépen beitalozunk Bailesyből. Közben találtunk egy szórakozóhelyet, ahonnan még szólt a zene. Bementünk, emberek alig, a tánctér szinte üres, de Piri első kérdése az volt, hogy vajon van–e ruhatár. Nem volt több kérdés, maradunk. Egy-két szám kivételével mi ketten birtokoltuk az egész táncteret. Sok szempontból nem vagyok gátlásos, de a táncolás egy olyan része az életnek, amiben nagyon az voltam mindig. Míg…, rá nem jöttem, hogy az alkohol képes mozgatni a lábaimat. Kb. egy fél éve kaptam rá arra, hogy a bulizás a tényleg élvezhető, de a szórakozási igényeimhez képest ritkán előforduló koncerteken kívül ne csak arról szóljon, hogy ülünk egy kocsmában, iszunk és beszélgetünk, hanem legyen valami többlet, táncoljunk. Eleinte még erősen illuminált állapotban is csak úgy voltam képes megmozdulni, hogy behunytam a szemeim, ezáltal a külvilágot kizártam és táncoltam olyan ritmusban, ahogyan a zene kiváltotta belőlem. Ez a ritmus nem minden esetben egyezett meg azokéval, akik gátlástalanul képesek táncolni. Később, egy kedd este, egyik barátnőm így kiáltott fel a Zöld Pardonban, táncolás közben: „Noémi! Nyitva van a szemed…Maradj így, táncolj!” Tehát a görcsök oldódtak és ma hajnalra oda jutottam, hogy éppen csak becsiccsentve, üres tánctéren, nagyra nyitott szemekkel nem foglalkoztam vele, hogy ki lát és, hogy milyennek lát, hanem egyszerűen csak átadtam magam a zenének, és élveztem.
Az éjszakának persze közel sem volt vége. Azonban eltelt két nap most már úgy, hogy nem volt időm folytatni a történetmesélést. Valószínűleg érződni is fog, hogy az éjszaka hátramaradó részét kevésbé lendületesen fogom tudni csak átadni. Főleg mivel új dolog kezdett el lelkesíteni azóta. „Az alkoholizmus szerepe a Ködlovagok írói munkásságában” című szakdolgozatom helyett újba fogok. Márai Sándorról és főképp a Füveskönyvéről szeretnék írni. Úgy érzem, hogy jelenleg annál közelebb egy mű sem áll hozzám. Bár nem a napokban, hanem hónapokkal ezelőtt forgattam, az olyan örökérvényű dolgokat foglal magába, hogy túlzás nélkül állíthatom, hogy képes most is és még egészen sokáig hatni.
Az előző témám természetesen még a nagyon intenzíven szórakozós, alkoholizálós életszakaszomban pattant ki a fejemből Ady Endre: A magyar Pimodán írása alapján. A Cholnoky fivérekről írtam volna szívesen, mivel maguk az írók is nyíltan vállalták kapcsolatuk az alkohollal és szereplőik is sűrűn voltak erősen illuminált állapotban.
Gondolom, azért az eddigiekből feltűnt, hogy a nagyon alkoholizálós-bulizós korszak nem megszűnt, csak normálisabb keretek közé szorult. Kb. fél óra múlva felszáll egy barátnőm a vonatra borral a kezében és este Insane és Blind Myself koncerteken fogunk mulatozni.
Most egy kicsit nagy kitérőt tettem, de akkor stílusosan folytassuk is a bizonyos éjszaka leírását a következő pohár boroskolánál. Nos, az előzőekben említett, szinte üres táncterű szórakozóhelyen kb. háromnegyed órát töltöttünk. Miután elfogyasztottuk a VBK-t és az utolsó két nagyon rossz, minden bizonnyal helykiürítési szándékkal lejátszott számot is végigtáncoltuk, elhagytuk az épületet és két percen belül öltönyös angol fickókkal nevetgéltem az Old man’s-ben a „girlfriend or just a friend” és „boyfriend or just a friend” közötti hihetetlenül mókás jelentésbeli különbségen. Majd hirtelen a férfiakkal nem foglalkozó amazon szinglik módjára vetettük be magunkat az ottani tánctérre.
Alapvetően úgy gondolom, hogy hacsak nem egy Ráday-szerű rock klubról van szó, akkor én külsőleg semmiképp nem vagyok az a kategória, akivel a férfiaknak foglalkozni kellene, sőt egyáltalán észre kellene vennie. Pirit sokkal inkább a szőkébe hajló, hullámos tincseivel, a fehér felsőiben. Éppen ezekből a külsőségekből kiindulva, nem is szóltunk egymáshoz évekig az egyetem kezdete után. Ő nagyon „durvának” gondolt engem, én pedig „Biblia szakkörösnek” őt. Később kiderült, hogy a személyiségünket illetően, egymáshoz viszonyítva az előző megállapításaink épp fordítva állták volna meg a helyüket. Majd az élethelyzetek váltakozásával kiegyenlítődött a helyzet. Egy közös tükörbenézés alkalmával egy pillanatra megdöbbentem a kettőnk közötti különbségen és kimondtam, hogy „Piri, én belülről úgy nézek ki, mint te”. Majd azon tanakodtunk, hogy ha együtt szocializálódtunk volna, akkor vajon hogyan néznénk ki? Az alábbi közös fotónk van feltéve iwiwre „különböző külsőben hasonló belső” képaláírással.
Az előbbi pár mondatomból is kiderül, hogy a külsőségeknek nincs akkora szerepe, amekkorát az emberek többsége tulajdonít neki. Sőt, Piri úgy gondolja, hogy az sem állja meg a helyét, hogy más öltözködési, zenei, szóval sok szempontból más ízlésű fiúk érdeklődését ne tudnám felkelteni, mert szerinte ők „titokzatos párduclányt” látnak bennem.
Mindenesetre úgy látszik, nem volt elég nagy vagy olvasható rajtunk a „férfiakkal ma éjjel nem foglalkozunk” felirat, mert erre nem igazán voltak tekintettel az ott mulatozó fiatal- és nem csak fiatal emberek. A táncolást megelőző „élményekből” építkezve fogalmam sincs, hogy vajon hányszor hagyhatta el a szánkat a „She is my girlfriend.” mondat, de ez sem bizonyult hatásosnak. Az egész táncteret végig táncoltuk-menekültük, de mivel folyamatosan újabb támadókba botlottunk, és már úgyis épp ideje volt a következő sminkigazításnak, elszaladtam toalettre. Közben Piri ugye egyedül maradt, és két fiú, akik valószínűleg azzal töltötték az éjszakát, hogy a WC ajtón kijövő lányokat leszólították, őt is megtalálták. Amint kiléptem az ajtón jött is a kérdés, hogy iszunk –e valamit?
Szabadkoztunk, mivel egyikünk sem szereti, ha meghívják, és az esetek 80 (régebben 99%-ában) nem is fogadom el. Egyrészt nem szeretem kellemetlenül érezni magam amiatt, hogy más rám költi a pénzét, másrészt pedig nem szeretném kötelességemnek érezni a kommunikálást valakivel, akivel esetleg nincs kedvem, csak azért mert épp fizetett nekem egy italt. Veszek magamnak. A fiúk a szabadkozásunkon nagyon megdöbbentek, valószínűleg nincsenek ehhez hozzászokva, így fel is tették a költői kérdést, hogy „ilyen lányok még léteznek”? Nem hiszem, hogy sűrűn találkozhatnak felfogásban hozzánk hasonló lányokkal, ha azon a helyen múlatják szabad éjszakáikat. Egyszer ugyanis, amikor épp táncolós szórakozóhelyet keresvén töltöttük el éjszakánkat, az alapozás kedvéért barátaim beszaladtak bort venni egy üzletbe. Én kint maradtam az utcán, és szóba elegyedtem egy lánnyal, akinek a barátnője szintén alkoholért ment a boltba. Érdeklődni kezdtem, hogy esetleg nem ismer–e olyan szórakozóhelyet, ahol hétköznap este is lehet táncolni. Az Old man’s-et ajánlotta, és nagyon lelkesen hozzáfűzte, hogy „ott nem is kell fizetni a piáért”. Nem értettem, hogy ez hogyan lehetséges, ezért elmesélte, hogy a hely teli van angolokkal, akik meghívják a nőket egy-két italra, de nem kérdeznek sokat, még beszélgetni sem kell velük, csak fizetnek. Ez a beszélgetés nem hagyott bennem mély nyomot, csak az előbb említett „költői kérdésről” jutott eszembe.
Végül egy-egy Jagert elfogadtunk és indultunk újból táncolni. Angolokba mi nem akadtunk a későbbiekben, viszont annál több magyar és olasz fiúba. Mivel a „She is my girlfriend.”-nek nem volt elég erős az összekötő ereje a férfiak szemében, nem kerülhettük el végzetünket, elszakítottak minket egymástól. Piri egész éjjel tartotta magát az erős szinglihangulat ellenére is ahhoz, hogy egy szerelmes és hűséges nő. Táncolni persze ettől függetlenül miért ne lehetne. Nekem viszont „elcsattant” életem legérdekesebb csókja. Nem fizikai mivoltában volt annyira más vagy különleges az eddigiekhez képest, hanem lezajlásának körülményei tértek el igencsak a megszokottól.
Most, hogy kicsit izgalmasabb részhez értem, nem tudatosan élek a késleltetésnek nevezett írói eszközzel, hogy fokozzam a kíváncsiságot, azonban muszáj közbevetnem valamit. Időközben felszállt a barátnőm a vonatra bor nélkül, mivel fáj a feje és alvással szeretné tölteni az utat Pestig. Húsz perc alatt azért gyorsan végigmondtam neki az utóbbi idők történéseit, és kiindulva a jó hangulatomból megkérdezte, hogy én ittam –e már, mármint alkoholt a mai napon? Elmondtam, hogy nem, és vele is közöltem, hogy az írástól vagyok nyugodt, emiatt tudom jól érezni magam mostanában szinte kivétel nélkül minden szituációban. Azt mondta, hogy megint olyannak lát, mint amikor megismerkedtünk másfél éve a Szigeten. Mosolygok, élvezem az életet és ez így volt akkoriban is sokáig, ugyanis egy sok éves kapcsolatból kiszabadulva szinte eufórikus állapotban éreztem magam attól, hogy szabadon szórakozhatok, ismerkedhetek ott és akkor, amikor akarok. Később ez már kevés volt, nem nyújtott eleget, így hiába vártuk már tavaly szeptemberben, hogy az idei nyarat is végigfesztiválozzuk, az mondhatni „kínlódás” volt.
Minden erőnkkel és a szervezetünkbe jutatott alkohollal azon voltunk, hogy hihetetlen jókedvet generáljunk magunknak. No mindegy.
A csók… Táncolás közben a „Jageres” fiúk is megjelentek, és ahogy ez sejthető volt, elvártak tőlünk egy-két közös táncot. Nem volt velük gond, aranyosak voltak. Közben sűrűn szemkontaktusba keveredtem egy negyven év körüli olasz fickóval, aki szinte „apa” módjára mosolygott rám és jelezte, hogy „ő szívesen megvéd a támadóktól”. Egy veszélyesebbnek tűnő pillanatban magragadtam a kezét „én vele akarok táncolni” felkiáltással. Angolul intézett hozzám pár kérdést, amikre én nagyon szépen, helyes igeidőket használva elmondtam, hogy „I was born in Gyomaendrőd in Békés county and my family still lives there, but I have lived in Budapest for six years in a hostel…”, mikor szólt, hogy igazából nem kell angolul beszélnem, mert ő olasz és ért magyarul is. Elmesélte kissé erotikus figurájúra vett táncolás közepette, hogy ő pszichológiát tanul Magyarországon és egy csókból képes megállapítani, hogy ki milyen ember :).
Elmondása szerint a csóknak három fázisa van. Az első a szimpla szájra puszi, amiből hirtelen kaptam is egyet tőle. A következő a gyengédebb, lágyabb, kölcsönös puszi, amit sok unszolás után kicsikart belőlem. Abból „megállapította”, hogy voltam már szerelmes. Mondjuk mennyi esélye volt ebben a kérdésben tévedni:)?? Pár percen keresztül ezek után csak azt hallgattam, hogy engedjem meg, hogy megcsókoljon. Nem akartam, mivel részemről igazán fizikai vonzalom sem volt, és részeg sem volt annyira, hogy ez ne számítson, és a kettő közül valamelyiknek azért legalább állnia kellene egy csókhoz. Mindettől függetlenül végül csak megtörtént, és elég hosszasan. Ezek után vártam a személyiségképemet, de csak annyit kaptam tört magyarsággal, hogy „jó a nyelved…,és a technikád”. Hát köszönöm szépen:)! Ezzel azt hiszem ennek az éjjelnek a taglalását be is lehet fejezni.
Másnap tényleg teljes lelki nyugodtságot éreztem, és ez az állapot azóta is tart. Már nem „nyír ki” az egyedüllét és a két és fél órás vonatút sem. Egyrészt írok olyankor is, másrészt pedig képes vagyok az emberekkel „üres beszélgetéseket” is folytatni. Nem mondom, hogy nem gondolkodom közben is, és nem szűrök le még azokból is konzekvenciákat, de mégis egész másképp állok hozzájuk, mint mondjuk két éve. Akkoriban az alábbiakat írtam erről egy rádiós gyakorlaton:
Helyszín: Budapest Keleti pályaudvar. Célom: a vonaton egy még üres kabint találni, beülni, s szülővárosomig egyedül is utazni. Hogy miért? Nem mondanám, hogy nem vagyok nyitott új embereket megismerni, sőt azt sem, hogy szeretek egyedül lenni… Akkor mégis miért? Halljuk:
CSAPÓ 1:
- Meddig utazol?
- Gyomáig, és te?
- Én nem utazom, most szabadultam a pszichiátriáról. Nem tudnál egy kis pénzzel segíteni?
Adtam neki. Kiment, megkönnyebbültem. Két perc múlva visszatért a következő kérdéssel:
- Egyébként van barátod, találkozhatnánk?
CSAPÓ 2:
Nyugdíjas úr öltönyben megkérdezi, hogy utazhatna –e az én kabinomban? Válaszom, hogy „persze”. Mesélni kezd:” Most voltam Dávid Ibolyánál, hogy megbeszéljük a Kossuth halálának évfordulójára való megemlékezés részleteit. Én szervezem Békéscsabán.” Gondoltam jó, beszélgessünk Kossuthról. Így is történt kb. másfél órán keresztül, míg a bácsi új témát nem talált: „Egyébként jól esne nekem egy ilyen fiatal lánnyal találkozgatni, mert már eléggé unom a feleségem.”
CSAPÓ 3:
Középkorú férfi kér helyet kabinomban. Elmondja, hogy kiszúrt magának, beszélgessünk, ő nem szeret csendben utazni. Kiderül, hogy célállomásunk is megegyezik. Kissé vontatott beszélgetés után leszállunk. Borozni hív, de miért? S haza akart kísérni, mert félti a fiatal hölgyeket. ENGEM NE, légyszi!
Sorolhatnám még, de felesleges, a lényeg az emberek furcsasága, amit már nehezen viselek! Lássunk mégis még egy utolsó példát!
Szóval CSAPÓ 4:
Egy perc múlva indul a vonat, és még egyedül ülök… Következő pillanatban egy középkorú férfi kér helyet. Még abban a pillanatban be is kapcsolom a discmanem (tényleg rég volt már, amikor még azt használtam…:)), most tényleg nem akarok beszélgetni… Telik az idő, látom, hogy figyel, de nincs lehetősége hozzám szólni. Erre lemerül az elem, kiveszem a fülemből a fülhallgatót, s abban a pillanatban jön a kérdés: „Meddig utazol?” Beszélgetünk, s rájövök, ez az ember értelmes. Elmesélem neki az eddig elhangzott példákat, hogy megértessem vele eddigi görcsös elzárkózásomat a vele való beszélgetéstől. Érti, s tanácsot ad: „Mosolyogj többet az emberekre, hogy olyanokat vonz be magadhoz, akik…” Akik? Kire mosolyogjak? Akarok én még mosolyogni idegenekre? Nem nagyon. Pedig kellene, mert tudom, hogy nem zárkózhatom el előlük. S nem is akarok,… csak a vonaton.
Ugye nyilvánvaló, hogy most egész más lélekállapotban, hozzáállással járok-kelek a világban? Most már azt hiszem negyven pár oldalon keresztül csak sikerült a 23 éves Noémit bemutatnom, úgyhogy tényleg belefogok végre a korábbi évek ismertetésébe, gondolataiba…
(Azt hiszem, a 28 éves Noémi is egész hasonló...:):)
